Torockó rövid története
"Alig van bérczes kis honunkban helység, mely természetrajzi, történelmi, de főleg népéleti tekintetben annyi érdekeltséget tudna költeni, mint Toroczkó; alig van hely , mely az észleletre hálásabb tért nyújtana, mint a havasoknak ezen rejtett városkája."
Orbán Balázs
A település fekvése és szerkezete
A torockói lakóház hagyományos berendezése
Torockó hangulatában, fekvésében, kulturális és építészeti hagyatékában magányosan álló sziget, ahol úgy tűnik, hogy az idő megáll, vagy legalábbis másként, lassabban telik; ahol a levegő élesebb, a víz ízesebb. Egy világ, amelynek másságát mi sem hivatott jobban éreztetni, mint az, hogy itt a nap is kétszer kel. Sziklák és erdők közé rejtőzve őrizte meg tisztaságát, jellegzetes arculatát, a hegyek gyomrából fakasztva hajdan életetadó mindennapiját: a vaskenyeret.
A földrajzi fekvéséből adódó vasbányászat és feldolgozás évszázadokon keresztül összefonódik a település történetével, és annak meghatározójává válik.
Elképzelhető, hogy a település körüli vaslelőhelyeket a rómaiak is ismerték.
A Torockói völgy miután a kézdi székelyeket az Aranyos mentére telepítették (1264 és 1271 között), már bizonyosan az Ákos nemzetséghez tartozó Thoroczkay család birtokában volt. Ők bírták egészen a feudális viszonyok megszűntéig.
A vasművesség Torockón a XIV. század végén vagy a következő század elején - kétségtelenül német bányászok betelepülését követően - kapott lendületet. A telepesek eredete azonban bizonytalan. Az eisenwürzeni eredet elmélete, mely egy II. Endre által 1291-ben kiadott kiváltságlevélen alapszik, hitelesnek nem tekinthető. (Jakó Zsigmond szerint a kiváltságlevél nem származhatott II. Endre kancelláriájából, hanem későbbi hamisítvány.)
Sokkal valószínűbb, hogy az a néhány német család, melynek neve a XIV. század óta a forrásokban fölbukkan, valamelyik felső-magyarországi bányateleprő1 rajzott ki a Thoroczkayak birtokára.
 |
|
A lassan már nem csak helyi jelentőségű vasbányászat és vasművesség a település sajátos társadalmi fejlődését eredményezte. A torockóiak anyagi jóléte, iparűzőkre jellemző fejlett öntudata, viszonylag magas életszínvonala arra adott alapot, hogy Torockó népe szívós küzdelmet vívjon a jobbágyság alóli felszabadulásért. A pereskedésekkel, jogi eszközökkel folytatott harc örök feszültséget eredményezett a település hűbérura és a lakosok között. Ez vezetett Rabutin tábornok 1702-es büntető rajtaütéséhez, melynek halálos áldozatai és a megtorlást követő fokozott elnyomás a közösség tudatából nehezen kitörölhető sebeket okozott.
Ezt követően a Rákóczi-szabadságharc alatt a nemzeti ügyért lelkesedő Torockót 1704. március 15-én Tiege osztrák tábornok lerohanja, a várost feldúlja és felégeti. Az 1848-as forradalom és szabadságharc meghozza a jobbágyság eltörlését, de a mócvidék közelsége, a kiélezett nemzetiségi feszültségek a település újabb megpróbáltatásait okozták. 1848 után fokozatosan gyarapodott Torockó népessége. A vasbányászat Aranyosszékről több embert gyűjtött ide, mint amennyit a kevés termőföld eltarthatott.
Az 1867-es kiegyezés utáni korszak társadalmi - gazdasági fellendülése Torockón is éreztette hatását - mindenekelőtt polgárosodásában. A bányák gazdaságosságának fokozatos csökkenése és bezárása viszont a lakosság elvándorlásának kezdetét eredményezte. Orbán Balázs szerint 1765-ben a lakosság száma 1500-ra tehető, 1847-ben 1800-ra és 1870-ben 1810-re. Az 1890-es népszámlálás adatai szerint már csak 1406 lakos él Torockón (ebbő1 1247 magyar, 74 román, 1 német és 84 egyéb nemzetiségű). Jankó János a népszámlálás eredményét az anyakönyvi adatokkal összevetve kimutatta, hogy ezt a húsz év alatti 14,7 százalékos fogyást elsősorban az akkor rohamos fejlődésnek indult Torda felé irányult elvándorlás okozta. Természetesen nem a vagyonos családok hagyták el Torockót, de ezek elszegényedése, s a több gyermektő1 való félelem a vagyon megosztása miatt, a népesség további csökkenését vonta maga után.
A XX. sz. változó társadalmi, gazdasági és politikai viszonyai a lakosság további apadását eredményezték: 1930-ban 1310 lakos, míg 1993-ban 743 fő él Torockón.
Torockó művelődéstörténeti súlya meghatározó a térségben. Lakossága túlnyomórészt unitárius. A reformáció óta iskolával rendelkezik, ami 1595-ben már algimnázium (a múlt század derekán 100 tanuló hat osztályba, 4 elemibe és 2 gimnáziumiba jár). 1780-ban nőneveldét alapítanak. Nagy érték a középkori polgári viseletre utaló torockói népviselet. Múzeumuk a település népművészetét, valamint a vasbányászat és feldolgozás emlékeit mutatja be.
 |
|
Torockó Torda és Nagyenyed között, ezektől kb. 30 km távolságra, festői hegyektő1 körülvéve egy elzárt völgyben fekszik. Délkelet felől az 1130 m magas Székelykő, ezzel átellenben, az Aranyos völgye irányából az Ordaskő és a Tilalmas bércei merednek a magasba.
A település formája a völgy irányában enyhén elnyújtott, szerkezete szétágazó sokutcás; központját elnyújtott téglalap alakú tér képezi. Ennek közepén a település két temploma, iskolája, és - a Torockón mindenütt felzubogó bővizű források egyikeként - egy medencés kút áll. E tágas térről négy irányba indulnak ki a helység utcái. A városias hangulatú tér egyazon korból származó, módos klasszicista ornamentikájú, múlt századi polgári ízléssel épült lakóházai a település egységes faluképét biztosítják.
Szalagtelkei a fontosabb utcavonalakra merőlegesen helyezkednek el, utcafrontra épített lakóházakkal. Az első udvart a lakóházzal párhuzamosan emelt melléképület (vasajtós kamara, mellette vagy hozzátoldva nyárikonyha) és az ezekre merőleges csűr zárja le. A csűr egyesíti az istállókat, a disznóólt és a középen elhelyezkedő kocsiszínt, padlását szénatárolásra használják.
Egy település szerkezete általában sokkal régebbi, mint annak fönnmaradt épületállaga. Ez Torockón is így van, korabeli osztrák katonai felmérések bizonyítják, hogy az utcahálózat és telekelrendezés az elmúlt két évszázadban szinte semmit sem változott.
Torockó utcahálózatára rávetíthető a lakosság társadalmi és foglalkozás szerinti rétegződése. A Felső Piacsoron laktak a vasváltók és verősgazdák, Torockó leggazdagabb rétege, - az Alsó Piacsoron és a Borévi utcában a már szerényebb anyagiakkal bíró kovácsok. A település északi, északnyugati részén, a bányák felőli oldalon éltek a bányászok, az Alsó Kővár utcában, a Székelykő alatt a cigánykovácsok. Végül a Torockószentgyörgy felé eső településrészen, a Szentgyörgyi utcában és a Felső Kővár utcában a földműves réteg házai állottak.
A virágzó vasbányászat és - feldolgozás, mely a helység sajátos társadalmi fejlődését alakította, településszerkezetére és építészetére egyaránt hatott. A bányák bezárása utáni elvándorlás és elszigetelődés következtében az épületállag jelentős része érintetlenül maradt.
Torockó hagyományos lakóépületei három típusra oszthatók.
A legrégibb típushoz tartozó kb. tíz épület, mely jórészt a település szélein maradt fenn - egyik másik igen elhanyagolt állapotban -, a XVIII sz. végének és a XIX sz. első felének építészeti formakincsét tükrözi. Ez az a háztípus, amelyik a múlt század derekán uralhatta Torockót, és amelynek oly méltó leírását tárja elénk Orbán Balázs.
"Piaczcát lakályos - leginkább földszinti - házak veszik körül; szögleteiből indulnak ki a város főbb utczái, hol, valamint többi sikátoraiban is, a házak sűrűn vannak egymás mellé épitve, mert korlátolt lévén a város fekhelye, fösvénykedni kellett a talajjal.
A sűrű építkezésnek az a rossz oldala van, hogy Toroczkón gyakori tűzvészek alkalmával, néha egész utcarészek hamvadnak el, mit elősegít az is, hogy a toroczkói házak nagyrészt összerótt boronafából épülvék, vannak ugyan piaczán és főbb utczáiban szórványosan kőépületek is, de a nagyobb rész fából van épülve, még pedig azon sajátos elrendezéssel, hogy kívűl csakis az ablakok aljáig vannak tapasztva és kimeszelve, míg azon felül a rakgerendák szabadon vannak hagyva.
Az ablakoknak faragványos kerete van, mely a béllettel együtt veresre van festve az 1702. évi vérengzés emlékére. Az ablakok belfelének díszletezésére különös gondot fordítanak."
 |
 |
|
|
Jankó János néprajzkutató ősi háznak nevezi ezt a tornác nélküli épületet, amely alaprajzát tekintve ritkábban két, gyakrabban három helyiséget foglal magába: a szobát, amelyet a helybeliek első háznak, vagy egyszerűen háznak neveznek, a konyhát, korabeli nevén "pitart" (melynek világossága a pitar udvara, hátulsó része, hol a kemence állt, a pitar kamrája) és végül a hátulsó ház, vagy kamra, mely lehetett lakótér is, de általában csak gazdasági és egyéb eszközök raktára. Esetenként a házat kiugró tornáccal egészítették ki.
E boronafalas (rakófás) épületek építési módja a favázas épületekéhez hasonló; talpkövekre helyezik a talpfákat, beállítják az ajtókereteket, a fal vízszintesen egymásra rakott gerendákból készül, a sarkokon háromszögű egyenes (német gerezd) vagy négyszögű (paraszt gerezd) beékelési móddal összekapcsolva. Padozatuk lehet vert föld, vagy deszkapadló, a födém pedig jellemzően deszkafödém.
Az utólagos újrafedések eredményeként általában a tetőszerkezet, következésképpen a tető formája egy adott ház esetén változhat. Így napjainkban ehhez a típushoz tartozó házakon általában egyszerű szarufás szerkezetű csonkakontyos tető látható. Az egykori zsindely - héjazatot is esetenként felváltotta a cserép. Jankó János így írja le ezen házak tetőszerkezetét:
"Az ősi torockói típus az egyszerű aranyosszéki típushoz áll közelebb, amennyiben négy dűlő oldala van, azonban eltér abban, hogy a két oldaltető a két vagy három füstlyuk felett még meredekebb lesz, vagyis a hegyesszög mely alatt a két tető találkozik kisebb, mint lenne, ha azok a megkezdett lejtéssel találkoznának.
(...) Ilyen fajta tető Torockón minden olyan házon megvan, amelynek boronás és félmagasságig bevakolt fala van. Az újabb építkezésnél már teljesen eltűnik."
A zsindelyeket a jobb tartósság érdekében kétrét rakták, az élek és az ormok mentén nyílszerűen megfaragták, a következő sorban két-két megfaragottat és két-két egyszerűt helyeztek el. Díszítették az oromzat végét is, liliom vagy tulipán alakú dísszel. Kéményük ezeknek a házaknak nem volt, legfeljebb a tető hosszanti oldalán hosszúkás téglalap formájú füstlyukakat alakítottak ki.
Jellegzetessége ezen házaknak az egyetlen nem centrálisan elhelyezkedő utcai ablak, a szoba azonban az udvarra nem ritkán két ablakkal tekintett. Az Orbán Balázs által is említett piros ablakkeret mellett előfordult a zöld színű ablakkeret is, ma ez már nagyon ritka. Jellemző volt ezekre a házakra a fából készült ablaktábla.
Gyakori a külön épített bolthajtásos pince, melyet esetenként a házhoz vagy a nyárikonyhához toldtak. Volt rá példa, hogy tűzvészek után az épen maradt pincéhez ragasztották az új házat.
Formafejlődés szempontjából ezt a típust követhette egy szintén boronafalas ház, melyet "aláboltoztak", azaz boltozott pincével egészítettek ki. Homlokzatképzését tekintve ezen házak előképei a második típusnak; két utcai ablakuk van, teljes magasságban vakoltak és meszeltek, és megjelenik a később oly gyakorivá váló utcai pinceajtó. Ma csak egy-két ilyen házat találhatunk Torockón.
A második típushoz tartoznak azok a kőépületek, amelyeket az 1870. évi tűzvész után emeltek, mikor a feljegyzések szerint 40 gazdának égett le a lakóháza és minden gazdasági épülete. Körülölelve a nagy teret meghatározzák az újjáépült Torockó egységes településképét.
 |
|
|
 |
Ezen típus egyéniségét az arányaiban és díszítésében egyaránt jellegzetes homlokzatképzés adja: a vasból készült utcai pinceajtó, mely a boltozott pincébe vezet, a két kis pinceablak, az első szoba két zsalugáteres ablaka, az oromfalon levő ablaknagyságú nyílás (melyen a betakarított termést emelték be a padlásra), valamint a gondosan, polgári ízléssel kiképzett klasszicizáló ornamentika, a lizénák, pilaszterek, párkányzatok és stukkó-díszítések. Mivel ezek a házak javarészt egyszerre, néhány év leforgása alatt épültek, építészeti formakincsük egységes. Változatosságukat a díszítőelemek kialakítása, s ezeknek a fehérre meszelt homlokzatokon történő elrendezése adja.
 |
 |
|
Alaprajzukat tekintve eredeti formájukban az első típus örökségét veszik át, azaz szoba (első ház) - konyha (pitvar) - kamra (hátulsó ház) felépítésűek. Néhol a konyha helyet cserél a kamrával, ami azért vált szükségessé, hogy a vendéget ne kelljen a pitvaron át az utcai szobába bevezetni. Van rá példa, hogy a tűzvész utáni néhány év leforgása alatt egy telekre két házat is építenek, majd közéjük ajtót vágnak, s így öt, esetleg hat helyiséget nyernek. Ez több generáció egy telken való együttélésére utal. Úgyszintén jellemző a háromosztatú házak utólagos kiegészítése is. A helyiségek szélessége változhat, ami a kiugró vagy tört, tégla-oszlopos és -mellvédes tornác elhelyezésével együtt az épületnek érdekes tömegbeli változatosságot kölcsönöz. A boltozott pincék az utcai ajtón kívül az udvarról is megközelíthetőek, sőt vannak olyan házak, ahol hiányzik az amúgy nagyon jellegzetes utcai bejárat.
A 60-70 cm vastag kőfalakra deszkafödém támaszkodik. A födémet esetenként levakolják, de nem ritka a boltozott első szoba sem. A szobák padozata jellemzően deszkapadló. A hagyományos tüzelőberendezés ma már igen ritka. Ezek a házak már téglakéménnyel épültek. A tetőszerkezet lehet egyszerű támasztott szarufás, vagy - fő1eg a nagyobb házaknál - feszített székestető is. A tetőidom egységesen csonka-kontyos, téglából készülő, fehérre meszelt oromfallal, a már említett ablaknagyságú nyílással. A tetőnyereg utca felő1i végére a protestáns hitre utaló csillagot helyeztek. A héjazat cserépből készült.
Méretbeli különbségeket vehetünk észre ezen a típuson belül a Felső és az Alsó Piacsor házai között, a Felső Piacsor házai ugyanis szélesebbek, magasabbak, tulajdonosuk nagyobb vagyonára utalva.
Különös figyelmet érdemelnek a vasművesség úgyszintén igen finom ízléssel elkészített termékei, melyek ezen házak tartozékaiként (beépítve mint pince- ajtók, ablakrácsok és táblák, zárak, kilincsek, abroncsok stb.), meghatározzák Torockó jellegzetes faluképét.
Ebbő1 a korból származnak a gazdag családok városias külsejű, az utca tengelyével párhuzamos gerincű polgárházai, valamint a járásszékhelyül szolgáló, ma múzeumnak otthont adó épület.
A harmadik típust a századforduló és az ezt követő évek épületei képezik, melyek alaprajzukban és tömegarányaikban a második típus mintájára épültek, de kevesebb gonddal, jóval egyszerűbben, igen csekély díszítéssel. Anyaguk esetenként már tégla. Ezen épületek is koruk, és a faluképbe jól beillő egységes jellegük folytán, építészeti szempontból becsülendő értékek.
Számarányukat tekintve az épületek hozzávető1eges eloszlása Torockón a következő: 4,6 százalékot képeznek az első típus házai, 29 százalékot a másodikéi, 35,2 százalékot tesz ki a harmadik típus, és 31,2 százalékot a nem hagyományos épületek. Tehát a falu épületállagának 68,8 százaléka hagyományos lakóház, és 33,6 százalék a kiváltképpen értékes, több mint száz éves épület.
 |
|
A múlt század második felében fölgyorsult polgárosodási folyamat eredményeként a jellegzetesen torockói hagyományos bútorokat a polgári divatnak megfelelően a tordai minták szerint cserélték fel. Ezek a sötétbarna tónusú, ma már igen értékes bútorok Torockón több házban fellelhetők. Fennmaradtak azonban a hagyományos típushoz tartozó régebbi darabok is. Malonyai Dezső így írja le a torockói ház hagyományos berendezését:
"Sarokban összefutó pad, melynek támlája nincsen. Ennek helyét kivirágozott gyontáros deszkák foglalják el: a falravalók. A pad előtt asztal. A pad fölött fogas, rajta tányérok, köcsögök. A szegletben nagy ritkán szegellettéka (kis szekrény). Tovább az ablak és a fal között a díszes ágy, az ágyfőtől valóval s a párnákkal. Fölötte - szintén varottas - rúdravaló. Az ágy előtt pad. A fal mellett az ágy szélénél a nagy láda. A szegellettékával szemben levő sarokban a kályha, kemence. Néha még egy második ágy vagy láda. Néhány szék.
Az igazi torockói konyhát füles kemence díszíti. Ennek olyan felborított szakajtó formája van, (...) s elöl a nyílása, ahol a kenyeret sütéskor betolják. Mellette nagy kerek lyuk van falazva, ebben forralják a vizet mosáshoz, vagy főznek a jószágnak (...), beljebb a nyitott tűzhely, ahol az emberek ebédje, vacsorája készül nagy vaskampón függő fazékban. A konyha falát is minden- féle fogasok futják körül, rajtok tálak, tányérok, köcsögök. Gyakori még a külön tányér, kés és villatartó, ez már rendesen házi készítmény. Az ajtó mellett pad vagy kenyértartó. Ez a kenyértartó olyan karos- székféle, amelynek az ülését fel lehet csapni, ebben tartják a kenyeret."
A Kőközön túl és az egykori borévi fedeles híd között rejtőzködő falu a torockói kővilág páratlan kincse. Építészeti, néprajzi és népművészeti értékeinek védelme és megtartása e kis közösség lehetőségeit meghaladó társadalmi feladat.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, 199-223; Tettey Nándor és társa, Pest, 1871
Jankó János: Torda, Aranyosszék és Torockó magyar (székely) népe. A Magyar Földrajzi Társaság kiadása, Budapest 1893
Malonyai Dezső: A magyar nép művészete II., 305-306; Franklin Társulat, Budapest 1909
Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség, 62-79; Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1976
Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok II., 174-176; Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1982
Dr. Kós Károly: Népélet és néphagyomány, 52-80; Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1972
Vincze Zoltán: A torockói iskola pártfogói és tanulói,(1789- 1892), Erdélyi Múzeum, LV. kötet, 1993. 3-4. Füzet, 34-49; Kolozsvár 1993
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához, Műszaki Könyvkiadó, Budapest 1979
Torockó (Rimetea) lies between Torda (Turda) and Nagyenyed (Aiud) in a narrow valley bordered by high peaks. &ginning from the XIV. c., a prospering iron mining and manufacture influenced the development of the settlement. After the liberation of the serfs (1848), Torockó had its most flourishing period, when the settlement acquired its very specific character. The closure of the mines stopped the further evolution of Torockó, and caused emigration. This process conserved the old buildings in a large number.
There are three traditional building types in Torockó. The approximately ten wooden houses that form the first type reflect the architecture of the end of the XVIII c. and of the first half of the XIX c. They have 2 or 3 rooms in a linear arrangement. The single window of the front facade is placed sideways, and the walls are plastered and whitened only to the level of the windows. The stone houses of the second type were built after the fire of 1870. Their large number and unified architecture determines the specific image of the settlement. These buildings have 3-5 rooms in a linear arrangement. Their whitened front facade is richly ornamented, according to the puritan classicist taste of the wealthy inhabitants of that period. The third type houses were built with a similar arrangement after the turn of the century. They are less ornamented and they have a more rural aspect than the second type buildings.
Copyright © 2000 Teleház Gáborján
Szöveg, text: Furu Árpád. Fényképek, photos: Furu Árpád, Vozár János
Webmaster: gaborja1@matavnet.hu